2016. szeptember 21., szerda

Negyedik fejezet ~ Kezdődik

   - Mégis hogy a francba csináltad? - kérdezte Abel, miközben a Tájoló felé indultunk. Nem tudom mennyi idő telt el, amióta kiruccantunk Rachel emlékeibe, de azóta a lány nem akar szóba állni velem, aminek most kimondottan örülök. Szerintem Ő maga is tudja, hogy nem tudnék olyan válaszokat adni, amiket hallani akar, és hogy őszinte legyek, magam sem értem, hogy mik történnek velem, és azt meg végképpen nem tudom, hogy miért. Ami aznap történt, szóval én nem mondtam el senkinek, és csak remélni tudtam, hogy Rachel tartotta a száját az egészről.
- Mit hogyan csináltam? - kérdeztem vissza. Abel egy pillanatig habozott, majd összehúzta a szemöldökét, és mogorva arcot vágott.
- Tudod te azt nagyon jól! - a hangja sem volt barátságosabb, mint a tekintete. Egy pillanatra elborította az agyamat a méreg, és dühösen ökölbe szorítottam a kezemet, nehéz volt megállnom, hogy mozdulat ne kövesse és ne húzzak be neki egy nagyot.
- Nem, baszd meg nem tudom! - fakadtam ki. Életem során, többször tapasztaltam már ezt a fajta dühöt, aminek az okát sohasem tudtam, csak valamin, ami talán meg sem történt felhúztam magam és máson vezettem le. - Homályosíts fel!
- Jól van, higgadj le - szólt Abel, miközben megdörzsölte a tarkóját. - Senki sem érti, hogyan tudtátok beindítani a gépet, vagy hogyan tudtad megváltoztatni a visszajátszást - meghökkentem. Nem is sejtettem, hogy máris tudják. Úgy éreztem magam, mint egy idióta. - Nem is tehettétek volna meg - folytatta tovább Abel. - Tudod te milyen következményekkel járhat ez? - kérdezte.
- Mért, a visszatekerések nem járnak következményekkel? Marie például börtönben van, mert nem falaztam neki.
- De azt sem tudják, hogy tudtad mi történt a barátnőddel, de nem tettél semmit! - mondta. - Marie egy eltévedt lélek.
- Csak simán kattant a csaj - legyintettem, majd lenyomtam a Tájoló ajtaján a kilincsét. - Ami pedig Violettel történt... Nem azért nem szóltam, mert nem szerettem Őt, hanem mert ezt értem volna el, Marienak egy pszichiátrián kéne lennie, nem egy cellában elrohadnia!
- Ez úgy hangzott, mintha törődnél másokkal - mosolyra húzta a száját, nekem meg hatalmas önuralom kellett, hogy ne verjem be a képét.
- Nem is ismersz engem! - vetettem oda neki.
- Nem-e? Na ide figyelj! Az ötödik szülinapodon macskás puzzle-t kaptál, amit később egy árvaháznak adományoztál, hét éves voltál, amikor eltörted a karodat egy síbalesetben, ami nem is a te hibád volt, hanem egyik osztálytársadé és azt mondtad nem emlékszel rá, tizenhat éves korodban elvittél egy vak lányt táncolni, mert ez volt a vágya...
- Azt nem tudod véletlenül, - vágtam gúnyosan a szavába - hogy kilencvenkilenc március tizenkettedikén mit vacsoráztam?
- Pizzát, de nem ez a lényeg! - felelte. - Tara nagyon hálás volt, azért a napért. Abban a tudatban halt meg három év múlva, hogy szereted...
Vettem egy mély levegőt, Tara az őt ért bántalmazások, miatt öngyilkos lett. Valahogyan kimászott az ablakon és leugrott. Anyukáink barátnők voltak, sokat volt nálunk. Nekem valahogy fel sem tűnt, hogy nem lát. Néha nekem jött, amit úgy éreztem, hogy direkt csinálta. Mindig a fejéhez vágtam.
- Tara a barátom volt - feleltem, majd sóhajtottam egyet, már nem éreztem fájdalmat a levegővétel során, egészen hozzászokott a szervezetem. - Nem azért voltam vele kedves, mert nem látott, hanem mert kedveltem. Pont. Nincs itt semmi emberi érzés, akiket kedveltem azokkal úgy is viselkedtem. Ami meg Rachelt és a problémáját illeti, remélem a bátyja a pokol kénköves mélyén fog megrohadni...
   Abel nem válaszolt, babrált valamit a géppel, amin most nem Chicago volt látható, hanem valami erdőszéli kis házikó, a falai fehérre voltak mázolva és hatalmas repedések húzódtak végig.
- Régi szép emlékek? - tudakoltam.
- Nem sok közöd van hozzá - felelte majd, a kép rögtön a Green Lightra váltott. - Szóval, a Green Light méghozzá a kérdéses buli napján. Sok szerencsét...
- Puszit nem kapok? - kérdeztem miközben be akartam lépni az emlékbe, mikor kivágódott az ajtó és Lilith úrnő jelent meg benne, nyomában Eve-vel, aki hevesen tiltakozott.
- Úgy látom még éppen idejében értem ide - mondta, miközben  rémisztő mosolyra húzta a száját.
- Mi? - kérdeztem vissza.
- A mai ugrásod, drága barátom elmarad! - felelte, majd megragadta a karomat, és kivonszolt a szobából.

Ha meghalsz, az időérzéked is veled hal! Nem tudtam mióta vagyok a Purgatóriumban és azt sem, hogy meddig maradok még, ám nem is ez volt a legrosszabb, hanem az őrjítő várakozás, melyet abba a raktárszerű helyen kellett várnom, míg Lilith valami zöld bogarakat zabáló sráccal dünnyögött valamit. Mintha évezredek óta pofáztak volt, és akárhányszor szóra nyitottam a számat, Lilith felemelte a mutatóujját, hogy fogjam be, vagy kinyögött egy kibaszott Css-t. Amikor megpróbáltam elmenni, zárt ajtók fogadtak. Kerestem egy használható széket, de nem találtam, pedig a plafonig álltak a különböző méretű és formájú székek, ám mind el volt törve. Egyetlen egy működőképes dolog ebben a helységben az a téglalábon álló íróasztal volt, amin Lilith terpeszkedett. Mivel nem tudtam leülni, és kibaszottul nem volt kedvem tovább hallgatni, hogy mi a fenét kezdenek most Rachellel és az új emlékével gondoltam körbenézek egy kicsit.
- Hova mész? - kiáltott utánam Lilith.
- Nem mindegy? Úgyse tudok kimenni!
A raktár mégsem volt olyan kicsi, mint azt először hittem. Hatalmas, plafonig érő szemétkupac között rátaláltam valami érdekesre. Kicsit közelebb hajoltam a tárgyhoz, ami hasonlított egy tükörre, azonban nem a saját arcom nézett rám vissza, vagyis azt hiszem nem az enyém. Egy öreg, ráncos férfi nézett vissza, aki kajánul vigyorgott. Intett az ujjával, hogy hajoljak közelebb, és mikor megtettem hirtelen kinyúlt a tükörből. Arca megváltozott, száját hatalmasra tátotta, hat sor tűhegyes foga volt, szemei beestek hatalmas fekete lyukak tátongtak helyettük. A kezeit átvetette a nyakamon, és megpróbált belehúzni a tükörbe. Ekkor valami fényeset villant, a szorítás megszűnt én pedig egyensúlyomat veszte a földre huppantam, elindítva egy nagy adag szék és asztalláb lavinát, egyenesen arra amerről nem régen érkeztem.
- Mi a fasz volt ez? - ziháltam, és megmentőmre néztem. Meglepetten konstatáltam magamban, hogy egy nőről van szó, hiába állt háttal nekem. Hosszú barna haja volt, és egyszerű fehér ruhában volt. Karjai csupaszon voltak, és hosszú csontos ujjai egy kardot szorítottak. Nem válaszolt, csak átmászott a szeméthalmon és eltűnt a szemem elől. A hangzavarra azonban előkerült az Úrnő is, aki mérgesen húzta össze a szemöldökét.
Egy székhez láncolt. Hatalmas, rozsdás láncokkal kötözött oda egy viszonylag ép ülőalkalmatossághoz, ám nem ez volt a legaljasabb húzása a rohadt kis szukának, a csaj leragasztotta a számat ragasztószalaggal.
- Tehát, hol is tartottunk Andrew? - kérdezte, miután lekevert egy hatalmas pofont nekem. A kezdeti lelkesedésem Lilith iránt kezdett elpárologni, főleg mikor hosszú karmaival végigkaristolta az arcomat.
- Ott, hogy me meg kellene vele újra pró próbáltatni, hátha sikerül neki megint.
- És vajon ki lesz az, aki feláldozza majd az emlékeit? - kérdezte. Hangja megrémített, feltételeztem, hogy rólam folyik a szó, és nem igazán akartam kísérleti patkány lenni.
- Kell, hogy legyen rá jelentkező... Mit szólna egy Csellengőhöz? Mondjuk Vitanee-hoz?
- Hülye! - vetette oda neki, miközben fel alá mászkált miközben a mutatóujjával a száján dobolt. - Vagy nem is, Vitanee tökéletes alany lenne, már csak azért is, mert... Intézkedj Andrew! - azzal sarkon fordult és elment, otthagyva engem megkötözve. Kellemetlenebb szituációba nem is keverhettem volna magamat. Egyedül maradtam egy szobába, melyben plafonig ér a szemét, és ki tudja milyen lények lesnek rám, hogy belém mélyesszék a fogukat. Éppen azon elmélkedtem, hogy vajon érezném-e, ha egy itteni háziállat, mint az a tükrösszörny belém harapna, amikor benyitott Rachel.
- Hát itt vagy? - kérdezte, miközben kezeit összekulcsolta maga előtt és kicsit illegette magát. - Tudod, sokáig kerestelek, hogy megmondjam nem haragszom már rád! Hülye ötlet volt tőlem, éppen azt az emlékemet megmutatni, sejtelmem sem volt, hogy így reagálsz majd rá! - miközben pofázott beljebb és beljebb jött, majd a végén leült a térdemre. - Most, azt hiszed, hogy megbolondultam, de hidd el, sokkal rosszabb életem is lehetett volna, de Lilith úrnő biztosított, hogy minden ugyanúgy maradt, sajna meghaltam, de tudod, hogy mit jelent ez? - egy pillanatig már reménykedtem, hogy Rachel még sem halt meg, így nyugtom lesz tőle, de újabb tévedésem, melyet még a Tájolóval sem tudnék helyre hozni...
Rachel, közelebb hajolt majd a fülembe suttogott.
- Ki tette ezt veled, Drágám? Vagy nekem készültél elő? - harapott bele a fülembe. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem sikerült. Rachel élesen felnevetett, megfogta a ragasztó végét, és egy elegáns mozdulattal letépte rólam. Hatalmas ordítás hagyta el a számat, ámbár nem fájt csak a megszokás miatt. Viszont mivel már tudtam beszélni, úgy véltem ideje lenne hangot adnom néhány dologra.
- Mit keresel itt Rachel? - kérdeztem először.

2016. augusztus 9., kedd

Off bejegyzés szavazz rám!

Sziasztok kis Szörnyecskéim!


Igen-igen tudom, hogy Cecily nem éppen a legaktívabb mostanság, de nagy megtiszteltetés ért, mikor neveztek a Blog Award 2016-ra! Szóval, arra szeretnélek megkérni, hogy szavazz rám! Ezen a LINKEN találod!

Csóközön; Cecily

2016. július 22., péntek

Harmadik fejezet~ Bűnbeesés

   Csak bámultam a semmibe, miközben százszor, ezerszer lejátszottam a fejemben, mit is kellett volna másképpen csinálnom, mit kellett volna tennem, mondanom. Amíg éltem, nem foglalkoztam olyan számomra ostoba dolgokkal, mint például a bűntudat vagy a megbánás. Senkiért nem éreztem ilyet, s kiderül, hogy halálom után rossz érzéssel tölt el, hogy elrontottam valamit.
- Hogy sikerült? - rántott vissza a valóságba Rachel. Nyeltem egyet, és felnéztem rá.
- Elcsesztem - nyögtem kelletlenül, mire felsóhajtott majd mellém állt és hátát a falnak nyomta.
- De jó neked, én szándékosan el akartam cseszni, de nem jött össze.
- Miért? - megdöbbentett, hogy így gondolkodik.
- Elmesélem neked az életemet - felelte, majd kinézett az ablakon. Követtem a tekintetét, Chicago kertvárosi része felé nézett. Egy kék házra, fehér kerítéssel, amolyan mesebeli házikó volt, sok ablakkal, gondozott kerttel. - Abban a kék házban nőttem fel, éltem a mindennapjaimat. Anyám a kórházban dolgozott ápolónőként, édesapám rendőr volt. Kellemesek voltak nálunk a vasárnapi ebédek. Átlagos gyermekkorom volt, és bár nem vetett fel minket a pénz, nem éheztem soha. A családom úgy működött, hogy nem kaptam ugyan zsebpénzt, de ha bármire szükségem volt, azt megkaptam. Azonban, anyámmal nem értettem egyet soha, főleg miután kamaszodni kezdtem. Összevesztünk mindenen, hogy milyen ruhát hordok, milyen zenét hallgatok, hogyan hordom a hajamat.
- Nem értem a problémádat Csillagom - sóhajtottam lemondóan.
- Akkor megmutatom neked, menjünk a Tájolóhoz - kacsintott egyet. Rossz érzés fogott el, vettem egy mély levegőt, mely égetett, mint a pokol tüze, ha élhetek eme szófordulattal.
- Nem tartom jó ötletnek! - fejeztem ki aggályomat az egész visszapörgetéssel kapcsolatban. - Ruth megmondta, hogy nem kezelhetjük a Tájolót!
- Ha lesz időm, majd sajnállak Damien - mondta gúnyosan. - Most az én problémámról van szó, meg kell neked mutatnom, hogy miért lettem az aki!
- De ez senkit sem érdekel - nyögtem, miközben elindultam arra a helyre, ahol sorba állítottak minket. Le akartam rázni Rachelt, de nem tudtam, mint valami pulikutya jött utánam, és bosszantott, hogy így nem tudja elmondani nekem, miért halt meg. Nem értette meg, hogy ez érdekel a legkevésbé. Szívem szerint, kinyírtam volna, de már úgyis halott volt, szóval csak egy ábránd maradt. 
   A hallban sem voltak kevesebben, mint aznap, mikor beosztottak minket. Kaszások szaladgáltak, az idegesen nézelődő pártfogoltjukkal, akik még nem teljesen estek át a metamorfózison. Elképedve néztünk körül, nem is sejtettem, hogy ez mindennapi dolog itt. 
- Ezek meg kicsodák? - kérdezte Rachel. 
- Tőlem kérded? - néztem rá érthetetlenül. - Azt hiszed, hogy tudom? Minek nézel engem, kislexikonnak? 
- Csak egy koltói kérdés volt - mondta, miközben megragadta a karomat. - Amúgy te mikor haltál meg? 
- Mit érdekel az téged? - kérdeztem, és kihúztam a karomat az övéből. - Különben is, takarodj innen. Senki sem kíváncsi, hogyan döglöttél meg, stimm? Nem vagyok kíváncsi rád, és a szárazdajkád sem kívánok lenni.  
    Azt akartam, hogy eltűnjön a képből. Nem volt kedvem hozzá, és a hülyeségeihez.  Éppen elég nagy hülyeséget csináltam anélkül is, hogy belerángasson valamibe, s bár sohasem voltam ennyire gyáva, most mégis arra gondoltam, hogy muszáj távol tartanom magam ettől a nőtől. Azonban nem mindig is hirtelen haragú voltam.
- Gyáva vagy! - incselkedett velem Rachel, ami végkép betette nálam a kiskaput. A falhoz szorítottam és fenyegetően sziszegtem.
- Tudod, mit te ribanc? Menjünk és nézzük meg a szánalmas kis életedet, de aztán ne siránkozz itt nekem! Világos?
- Mint a nap - vigyorodott el.
     A Tájoló felé vettük az irányt, úgy lopakodva, mint valami nindzsa. Azonban az ajtó zárva volt, én meg elégedett voltam, amiért Rachel hoppon maradt, felsőbb rendűen sétálgattam fel s alá, tarkómon összekulcsolt kézzel, és diadalmas arcot vágtam, de ha szemmel ölni lehetett volna, tuti halott lennék... Bár az már nem.  Szóval visszasétáltunk Eve-hez. Éppen egy barna hajú lányt igazított el, aki igen ismerősnek tűnt, de mire közelebb értem hozzá, eltűnt a szemem elől. Rachel a pultra támaszkodva csevegni kezdett, engem viszont nem érdekelt a téma. Az ablakokhoz sétáltam. Azóta, amióta meghaltam elég gyakran néztem édesanyámat, amint imádkozott értem. Sosem voltunk mélyen hívő család, és nem is hittem a túlvilágban, anyám azonban valamiért elzárkózott a témától, nem szívesen beszélt róla. Úgy vélte valóban létezik ez a hely, és majdnem biztos volt benne, hogy a Pokolra fogok jutni, az életvitelem miatt. Azt hiszem igaza volt, ha ez még nem is a Pokol akkor is hamarabb meg fogom látni, mint bárki gondolná! 
- Na mit szereztem? - mélázásomból egy női hang rántott vissza. Rachel volt az, aki az egyik ujján az ismerős aranyszínű kulcsot forgatta.
- Ezt odaadta neked Eve? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet.
- Nos, mondjuk azt, hogy kölcsön vettem. Azt mondta, hogy ma nem kell a Tájoló senkinek sem. Tehát szabad az út.
- Te nem vagy normális - fintorogtam, viszont már nem volt visszaút. Egyszer már belementem, így nem táncolhattam vissza, túl büszke voltam mindig.
   Nesztelen léptekkel kommandóztunk el a lezárt helyiségig, majd halkan elfordítottam a kulcsot a zárban. Halvány derengés fogadott a szobában, a gyertyák alig pislogtak és az egész szoba olyan félelmetes volt, mintha valamelyik horrorfilmből lépett volna ki.  Az arany színű tükörben, most az a kék ház volt, melyet nem olyan régen mutatott az egyik ablakból. Vettem egy mély lélegzetet és beléptem Rachel emlékébe. 
    Kellemes tavaszi idő volt, a gyerekek kinn labdáztak az utcán, az emberek vidáman köszöngettek egymásnak, senki sem hallotta vagy nem akarta meghallani azt a sírást, ami a fehér kerítéses ház, kis faházából jött. Rachel nyelt egyet, majd intett, hogy mennyek vele. A ház szép volt belülről is. Képeken a falakon és a kandalló párkányon egy mosolygós család volt, ám magam is tudtam, hogy ezek a képek nem az igazi családot mutatják, hogy csak beállított, megrendezett képek ezek. Egyszer csak egy női hang szólt ki a konyhából. 
- Még mindig bőg? - kérdezte nyersen, mintha nem is a gyerekéről lenne szó, hanem egy vadidegen emberről. 
- Aha - feletet egy srác, vagyis azt hiszem, hogy az volt. Haja ugyanis hosszabb volt, mint azt egy normális hímnemű egyedé és ráadásul gusztustalan csimbókokban omlott a vállára. Talán tizenhat lehetett, pattanásos összenőtt szemöldökű rohadt nyálgép volt csupán. Nagyon ismerős volt, kicsit hasonlított Aaron barátomra. - Szóljak neki anya? - kérdezte egy gonosz vigyor kíséretében. 
- Igen, hívd be! Amit most fog kapni, azt nem rakja a kirakatba. 
Kérdőn Rachelre néztem, aki nem felelt. Az első könnycseppek gördültek le az arcán és megértettem, hogy nehéz neki ezeket látnia. Meg is tudtam valahol érteni, hiszen  sosem jó, ha bántanak minket, és ha azt a tulajdon anyánk teszi, az sokkal rosszabb. 
Az események felgyorsultak, a bongyor srác a hajánál fogva ráncigálta be szerencsétlen kislányt, aki volt vagy tizenkét éves.  A fiút gonosz módon, még bele is rúgott a már zokogó lányba. 
- Mi a fenéért bőgsz? - sziszegte a nő. A harmincas évei közepén járhatott, vörös haja volt, zöld szemei szikrákat szórtak. 
- Ez az utolsó találkozásunk - suttogta elhaló hangon a lány.
- Én nem csináltam semmi rosszat - zokogta.
- Nem? - kérdezte a nő és előkapott egy szíjat, majd rávágott a lányra, aki sikított egyet. A nő ott ütötte ahol érte, én meg ott álltam és elöntött a tehetetlen düh. Hogy képes ilyet tenni a saját lányával? Rachel zokogott én pedig... Nem tudom, hogyan történhetett, csak egy pillanat volt az egész.
- Te mocskos kurva - mondtam, és meglöktem a nőt. Rachel anyja megtántorodott, majd belevágódott egy fotelba.
- Úristen - kapta a szája elé a kezét, mikor a lányára nézett, aki szinte vérbe fagyva hevert - Ne haragudj Életem... Nem tudom mi ütött belém - azzal odaszaladt a kislányhoz, és elkezdte lekezelni a sebeit. Kérdőn Rachelre néztem, aki megütközve nézett vissza rám.
- Te megváltoztattad az emléket! - mondta. - Hogyan voltál képes erre? Ez nem így történt, nem te mentettél meg, hanem apa... Nem ez így nem jó... Ennek nem lett volna szabad megtörténnie... Úristen, mit tettél?  
Éppen válaszolni akartam, amikor valami fekete örvényszerű valami keletkezett, ami úgy szívott minket magába, mint a porszívó a morzsát. Rachel ijedten kapott felém, és erősen megkapaszkodott bennem. Az örvényben forogtunk, mint Dorothy Gale és a háza. Aztán egy hatalmas puffanás és újra a márvány járólapos szobában találtuk magunkat. A padlón feküdtem, a fejemet erősen a járólapnak ütve, de nem éreztem fájdalmat, és ez megrémített, ami pedig a rémültséget illeti tejesen össze voltam zavarodva, és ez csak tetézte, hogy nem értettem semmit sem. Aztán ott volt még az a fülsiketítő kopogás is.  A fejem mellett pár centire kopogott egy tíz centis tűsarok, ijesztően közel az arcomhoz. Ahogy felnéztem egy nőt pillantottam meg, karba tett kézzel állt, és szigorú tekintettel meredt rám.  Szőke haja úgy omlott a vállára, mintha most lépett volna elő egy magazin címlapjáról, fekete ruha volt raja, ami nagyon jó helyen ért véget. Mindig is szőke volt a gyengém, és ezt mindenki tudta rólam, a haverjaim sokszor a pofámba is vágták, hogy Letie barna hajú és szemű lány volt. Nem az a fajta, akihez addig vonzódtam. 
- Szóval Ők a bajkeverők? - nézett a szemembe. Hatalmas Bambi szemei voltak, és azokban valami félelmetes csillogott, egy pillanatra megijedtem tőle. Talpra kászálódtam és körülnéztem. Rachel még mindig a földön feküdt, szemét szorosan összecsukta. - Szóval, melyikőtök a felelős? - kérdezte, hangja parancsoló volt, és Rachel is kinyitotta a szemét. Odasiettem, hogy talpra állítsam, de nem fogadta el a felé nyújtott kezem, így gyorsan visszahúztam, hogy ne legyen kínos a helyzet. A szobában volt még Adam és Eve, meg Abel és Judas is. - Nos? Várom, hogy a tettes felfedje magát! 
- Én voltam - mondtam. - Damien Wolf - nyújtottam neki kezet, de csak vonallá préselte a száját.
- Nagyon jól tudom, hogy ki vagy te - kezdte - és azt is, hogy miket tettél életedben. És hidd el nekem, hogy a biztos helyed van a Pokolban, hacsak előtte fel nem falom a lelked! Tényleg elhiszed, hogy ennyire ostoba vagyok? Hogy nem veszem észre mire megy ki a játék? - kérdezte.
- Ööö - hebegtem, mert nem igazán értettem, hogy mit is szeretett volna ezzel kihozni.
- Mit kerestetek abban az emlékben? - kérdezte ismét. Türelmetlen volt, és a kopogás még erősebb és szaporább volt, mint eddig.
-Semmit, csak unatkoztam - feleltem. - Úgy véltem izgalmas lesz visszamenni valaki más emlékébe. Megkerestem Rachelt, aki eleinte nem volt hajlandó belemenni, de amint mondtad ismersz, tudod, hogy nem sokan tudtak nekem ellenállni. Így belement. 
- Csakhogy ez szabályellenes. Ti nem is használhattátok volna a gépet! Csoda, hogy a lelketek egy darabban maradt, és nem ragadtatok örökre Rachel Rossi emlékeiben - közölte a szőke, majd sarkon fordult és mielőtt elhagyta volna a termet Eve-hez fordult. - Ez mind a te hibád, te mafla! Egy dolgod volt; őrizni a Tájoló kulcsát, de te erre sem vagy jó. Azon kívül, hogy más nők pasiját nyúlod le értesz te egyáltalán bármihez is? Mint feleség megbuktál és anyaként is eláshatod magad. Komolyan nem értem, mit látott benned Adam - Eve szóra emelte a száját, majd inkább becsukta, azt hiszem jobbnak látta, nem felbosszantani, az így is zabos nőt, aki feldúlva távozott a szobából. 
- Tényleg így történt? - kérdezte Eve, miközben egy könnycseppet törölt le az arcáról. 
- Igen - feleltem, és a szőke után eredtem. A folyosó megtelt emberekkel, akik lökdösve törtek maguknak utat. Az egész olyan volt, mintha árral szemben próbáltam volna meg úszni. Mire kiértem a lánynak hűlt helye volt. Nem tudtam meg róla semmit, és bosszantott, hogy nem tudom ki az. Úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Akartam Őt, meg akartam szerezni magamnak, de hogy miért azt nem tudtam.

2016. június 18., szombat

Második fejezet ~ Ne tégy hamis tanúbizonyságot!

 Sokadmagammal voltam egy teremben, és pár ismeretlen emberke, hosszú egyenes sorokba rendezett minket. Volt valami félelmetes benne, valami megmagyarázhatatlan rettegés attól, ami eztán történhet. A sornak nem láttam a végét, ami csak még jobban idegesített. Aztán felsorakoztak a másik oldalon is. Kellemetlenül éreztem magam, ilyenkor általában mély levegőt szoktam venni, ám ez most elmaradt, mert nem szerettem volna fájdalmat érezni. A sorban a két mellettem állót tanulmányoztam, az egyik reszkető lány volt, alig fiatalabb nálam, hosszú barna hajú, könnyes szemekkel. A másik oldalon egy férfi állt, idős volt már, éppen ezért a bambiszeműhöz fordultam, számtalan csajozós dumám közül, pont egy sem volt ideillő, amúgy is értelmetlen lenne felszedni egy halott lányt, nem vagyok én nekrofil, vagy ilyenek. A lány azonban észrevette, hogy bámulom és rám emelte meleg barna szemeit.
- Te hogyan? - kérdezte hüppögve.
- Hogyan haltam meg? - kérdeztem, mire bólintott. Ez egy jó kérdés volt, ha jól emlékszem Ruth mondott erről valamit. - Autóbaleset - böktem ki végül.
- Az nem annyira gáz - sóhajtotta. - Engem egy gennyláda lelőtt, egy egész tárat engedett belém, tíz órán keresztül szenvedtem - kínos csend ereszkedett ránk. Ennyi információt én nem tudtam a történtekkel kapcsolatban, nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy kilépek a boltból és átmegyek az úton. - Ki a kaszásod? 
 - Ruth - vágtam rá, majd ő is elmondta, és be nem állt a szája, ami azért kicsit vicces volt, mivel kezdett olyanná válni a helyzet, mintha nem is a Purgatóriumban beszélgetnénk, hanem a bevásárlóközpontban, mialatt sorban állunk a kasszához. Az egész abszurdnak tűnt, és nem éreztem megkönnyebbülést, hogy a sármom még mindig meg van, és bárkit le tudok venni a lábáról, ha igazán akarom. A lány, akiről kiderült, hogy Rachel a neve, csak beszélt és beszélt, Ádámtól és Évától kezdve, mesélte el az egész életét, hogy milyen jó élete volt, mennyi barátot hagyott hátra, hogy a szülei milyen gazdagok voltak és effélét, olyan lány volt, aki a szülei pénzére verte magát, és huszonhét évesen, még velük élt. Ha az életben találkoztam volna vele, tuti lepattintottam, vagy kihasználtam volna, mint az a pasija, aki lelőtte. Alig vártam, hogy történjen valami, vagy hátha valaki leállítja a lány beszélőkéjét, de úgy tűnt senkit sem izgat, hiszen mid a két sorban hangos beszélgetés volt. Én már csak félszavakkal válaszoltam Rachelnek, aki észre sem vette, hogy nem érdekel, amit mond. Talán hozzászokott ehhez az élete során, vagy tényleg egy nagyképű, önimádó picsa, akinek lefestettem magamban. Már azt hittem sosem lesz vége a történetének, mikor egy elég hangos sípoló hang belé nem fojtotta a szót. 
   Egy férfi arca jelent meg a fehérre meszelt falon, amivel szembe voltunk.. Az idegen, aki megjelent nem lehetett idősebb harmincöt évnél, jól öltözött üzletember benyomását keltette, bár borostás volt, nem az elhanyagolt fajtába tartozott. Vizenyős kék szemei voltak, melyekkel a tömeget pásztázta, és szélesen mosolygott. - Üdvözöllek Titeket, a Purgatóriumban. A nevem Adam, és én vagyok a Kapu egyik őre, én osztalak be titeket a csapatokba. A csapat, egy Listásból és egy Féllényből fog állni, aki a segítségetekre van, mindenben! - ekkor megjelentek a kaszások is, mivel Ruth megjelent mögöttem. - Az a Listás, aki a saját és a kaszása nevét hallja lépjen előre! - elkezdte sorolni a neveket. A Fekete Szeműre néztem, aki rám mosolygott. Vettem egy mély levegőt, de az megint marni kezdett. Az Adam nevű csávó össze-vissza mondta a neveket, mint Örült McLane, a történelem tanárom a gimiből. Senki sem tudta, mikor kerül sorra. Nagy szüneteket hagyva választotta ki ezeket a féllényeket, akik nem tűntek másabbaknak, mint amilyenek mi magunk voltunk, talán nekik volt a "sorsolás" lényegesebb, mint nekünk, többieknek ott a sorban. Azért kicsit zavaró volt, hogy ott álltam az egyre fogyatkozó sorban, nem volt jellemző rám, hogy nem elsők között választottak be csapatokba, ha nem én voltam a csapatkapitány. A kilométeres sorból, alig maradtunk ötvenen, akinek mondták a nevét az felzárkózott. Lassan tényleg elfogytak mellőlem, Ruth-on pedig láttam, hogy ideges. 
- Ez nem jó! - suttogta halkan, mikor már csak én és Rachel maradtunk, velünk szemben pedig Judas és egy idegen srác állt. Az idegen, csak egy kicsit volt alacsonyabb Judasnál, kisfiús arca volt, nem tűnt komolynak, sem tekintélyt parancsolónak, olyan volt, mint egy elsős, akinek éppen a végzősök felkötik a sálat a felavatón. Judas viszont szemmel láthatóan unta magát, és a környezetét.
- Miért? - kérdeztem, miközben hátra sem fordultam. 
- A legrosszabb esetek maradnak utoljára! Reménykedj, hogy a csaj marad utolsónak  - veregette meg a vállamat. Egy sóhaj tört fel belőlem, miközben a szemem a kivetítőre tévedt, ami már üres volt. Lehet nem osztanak be? Ekkor azonban Adam megjelent előttünk teljes életnagyságban. Nem volt olyan magas, mint ahogy gondoltam.
- A két Mákvirág - tárta szét a karját. Sokszor megkaptam, hogy "Mákvirág" vagyok, de sosem érdekelt, és úgy látom, ez még halálom után is megmaradt. - Damien Wolf és Rachel Rossi, ti vagytok azok, akikkel sok probléma volt a halandó életében. Nos, rossz hírem van gyerekek, a két legjobb emberem fog ráncba szedni titeket. Judas tied Rossi, Abel viheted Wolfot! Oszolj!
    Igazából, ha akkor én választhattam volna, tuti nem Abelt választottam volna. Viszont nem én döntöttem és a későbbiekben meg is bántam volna, ha nem mellette döntök. A srác olyan tenyérbemászónak tűnt elsőre, majd másodjára és sokadjára is, hogy tudtam, ez nem egy boldog barátság kezdete. Judas azonban oda jött, és sajnálatát fejezete ki, hogy ilyen ember lesz a Féllényem, mint Abel, és talán igaza is volt. A srác ugyanis nem lacafacázott, hanem belevágott a "feladatba". Elmondta, hogy mi a feladatom, hogy helyre kell hoznom tíz hibámat, amit elkövettem életem során.
- És mégis, hogy  a bánatba csináljam? - csúszott ki a számon a kérdés.
- Használtad már a Tájolót nem? Időben és térben is vissza tud küldeni - világosított fel.
- Homályosíts fel, mit kellene tennem?
- A lényeg, hogy visszarepítelek egy adott szituációba, neked döntened kell, hogy megváltoztatod, úgy hagyod vagy én döntsek, mind a három esetben vállalnod kell a következményeket, ezt sorspróbának hívják.
- És mi lenne az első feladat? - kérdeztem félve, sejtettem, hogy bele fog vágni a mély vízbe, és nekem kell kikecmeregnem belőle, feltételezéseim szerint egyedül.
- Idéznék egy klasszikust "Hazudni bűn!", szóval ennek tudatában kellene cselekedned...
- Te komolyan a Harry Potterből idéztél? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nos, kétezer-tizenegy decemberébe repítelek vissza. Tudod miért?
- Úgyis elmondod - nevettem fel kínosan. Persze, hogy elmondja ez a dolga, ezért van itt. - Akkoriban nagyon sok mindent hazudtam össze anyámnak, és akkor rakattam fel magamra a tetkómat is. Szóval bármiért visszaküldhetsz Apuci!
- Nem vennéd csak egy kicsit komolyan a dolgot Damien? Tudod mit? Elmesélek egy történetet! Volt egy fiú, aki nem tisztelt sem embert, sem Istent. Egy napon úgy döntött, hogy elmegy a barátaival szórakozni, de a barátnője nem akar vele menni, összevesznek. Ismerős? A fiú mégis elmegy a buliba, de nem érzi jól magát, ezért hamarabb eljön, mint a többiek! Úgy vélte, ott nem tud elég jól szórakozni. Céltalanul kóborol az utcákon, mígnem egyik haverja barátnőjénél nem köt ki. Ott enged a kísértésnek és kiélték egymás iránt érzett testi vonzalmukat. Ám a fiú arra nem számított, hogy a barátnője napokkal később rájön és kérdőre vonja. Szó szót követ és megtörténik a baj. Pár hónappal később decemberben megindulnak a tárgyalások, ahol a fiú hazudik, hogy kedvezőbb elbírálást kapjon. Tudod már miről beszélek? Miért kell visszamenned, arra a tárgyalásra? Helyre kell hoznod, hogy Violet békében tudjon nyugodni.
- Nem hiszem, hogy ez meghozná számára a békét - nyögtem. - Kezdjünk bele Abel! Megváltoztatom, azt a döntésemet!
  A Tájolóban egy tárgyalóterem jelent meg, láttam anyámat, az ügyvédemet és egy-két havert, akik hittek az ártatlanságomban.

Ahogy a tárgyalóteremben a vádlottak asztalánál ültem, és idegesen piszkálgattam fekete nyakkendőm szélét. A szívem százhússzal vert és majdnem elájultam. Az ügyvéd az anyámnak mesélt a kilátásokról, hogy mi lesz, ha az esküdtek kedvezőtlenül döntenek. Fél füllel hallgatóztam csak, de nem tetszett, amit hallottam. Úgy éreztem, nem fog menni. Violettet már nem hozza vissza, ha én börtönbe kerülök. Azt hiszem, elhamarkodottan ítéltem meg saját képességeimet, hiszen nem tudok magam ellen vallani. Nem vagyok rá képes.
- Szólítom a tanúk padjára Damien Wolfot! - hallottam az államügyészt. Lassan, gombóccal a torkomban álltam fel, a gyomrom egy csomóba rándult, és hideg verejtékben úsztam. - Tegye a kezét a Bibliára - utasított egy Őr - és mondja utánam! - Miközben a könyvre tettem a kezem, mintha égetett volna. - Damien Wolf, esküszik, hogy az igazat és csakis az igazat mondja?
- Igen - feleltem szűkszavúan, miközben elkaptam a kezem a Bibliáról.
- Damien Wolf, el tudná mondani nekem, hogy hol volt október tizennyolcadikán? - kérdezte a magas, szőke férfi.
- Buli volt a Green Light-ban, Gideon születésnapját ünnepeltük. Ott voltam.
- Egész este? - kérdezte, amolyan megvető mosolyra húzva a száját.
- Nem voltam ott egész este, olyan egy óra körül leléptem!
- Miért? - kérdezte. Itt kellett volna hazudnom, vagyis a mesémet itt kezdtem el mondani. Most viszont nem állt rá a szám, így egy út maradt, a velőtrázó igazság. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem.
- Nem volt különösebb oka, nem volt hangulatom, így hát elmentem - vontam meg a vállam. - Semmi nem szabályozza, hogy nem lehet bulizni vagy onnan eljönni, ha már elég volt belőle! - szúrtam közbe és elégedetten vigyorogtam.
- Igaza van, Mr. Wolf, viszont az emberölést bünteti a törvény! - mondta, miközben fülig vörösödött.
- Tiltakozom Bírónő! - ugrott fel az ügyvédem.
- Helyt adok, Mr. Wattson fogalmazza meg újra!
- Hová ment, miután eljött a Green Light-ból?
- Maire Abbotnál voltam - a teremben halk suttogás kerekedett, Maire el is vörösödött. A barátaim sokatmondó lesújtó pillantással néztek rá, miközben Ő lehajtott fejjel ült. Hazudnom kellett volna, villant át az agyamon, vagyis csak elhallgatni, hogy kinél voltam.
- És mit csináltál a hölgynél?
- Beszélgettünk - feleltem.
- El tudom képzelni - szólt gúnyosan, ekkor telt be a pohár, nem érdekelt Abelnek tett ígéretem, vagy az, hogy kinek ártok vele, elöntött a düh és már semmi sem számított.
- Oh, dehogy tudja elképzelni - nevettem fel. - Azt hiszi, mindent tud rólam, mert a rendőrség nyomozói éppen nem fánkot zabáltak, hanem rám húzták Violet meggyilkolását. Képzelje csak el, szándékosan nem ártottam volna neki, megcsaltam? Igen. Lelkiismeret furdalásom  van-e miatta? Nem. Nevezhetnek szemétnek, szélhámosnak, de gyilkos az nem vagyok.
- Balesetből tetted? - kérdezte, hiszen azt hitte sínen van.
- Mit számítana? Violet meghalt, hogy ki ölte meg és miért már nem számít! Tudja mit? Nem érdekel, hogy mit gondol, szerettem a barátnőmet, csak nem értett meg.
- Ezért volt? Rájött, hogy nem ő az egyetlen, te meg meglökted?
- Ne nézzen hülyének! Violet sosem jött volna rá, ha Marie-nak nem jár el a szája! Dicsekedős típus.
- Azt mondod Marie tette? - feszült csend lett. Gondolkodóba estem, vajon mondjam el az igazat, vagy használjam ki a felkínált eseményt, hogy megint megússzam. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt.
- Miért nem mondja meg maga? Sejtem, már ezer teóriát felállítottak félmondatokból, kétértelmű utalásokból, és ha jó sejtem, éppen azon agyal, mikor szólom el magam, hogy én tettem. Sőt, maga szerint, már most be is vallottam! Nem igaz?
- Itt csak én kérdezhetek, Mr. Wolf - mondta megvetően. - Miért követte el?
- Tiltakozom Bírónő! - hangzott fel újra, mire feleszméltem. - Ez már szinte felér egy boszorkányüldözéssel! Ügyfelem ártatlan, mint az kiderült, hiszen egy hölgy társaságában töltötte az estét.
- Helyt adok ismét, Mr Wattson akar még valamit a tanútól?
- Nincs több kérdésem - szólt, és leült a másik asztalhoz.
- Magának Mr. Dannom? - kérdezte.
- Nincsen bírónő, helyette a tanúk padjára szólítom, Maire Abbotot! - mondta, majd elégetett vigyor ült ki az arcára. Lemásztam a székről és vissza akartam ülni, de újra a bársonyfüggönyös, fekete-fehér járólapos, aranytükrös szobában találtam magam, a rettentően dühös Abellel.

   - Ezt el sem merem hinni - mondta, miközben megragadta az ingemet és hozzávágott a falhoz. - Te direkt élvezed ezt? - kérdezte, miközben elemelt a talajtól. Sosem hittem volna, hogy ennyi ereje van, ennek a srácnak.
- Nem hazudtam - feleltem, miközben ellöktem magamtól és a földre estem.
- Nézd csak meg mit tettél! - mondta, miközben a tájolóhoz lökött. Maire könnyek között vallotta be, hogy Ő lökte meg Violettet, hogy összevesztek Rajtam, és hogy nekem semmi közöm az ügyhöz. Megrendülve álltam a tükör előtt, a fejemben csak egy kérdés zakatolt; Mit tettem? 

2016. június 3., péntek

Első fejezet - Metamórfózis

 A sötétben lebegtem. Egy örökké valóságnak tűnt, csak én voltam és a gondolataim. Kérdések kavarogtak a fejemben. Hol vagyok? Miért nincs itt más? Meghaltam vagy csak másnaposan fekszem egy árokban? Ám, mivel a kérdéseket nem volt kinek feltenni, csak találgatni tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje lebegtem a semmiben, viszont mikor megjelent Ő, nagyon megdöbbentem. A nővérke jött felém, aki nyugtattatni próbált.
- Damien - biccentett. Arca egy porcelánba bájéra elékeztetett, kifejezéstelen, üveges tekintettel meredt Rám, azonban kecsesen lépkedett, a fekete márvány padlón, amit eddig észre sem vettem, fény szűrődött ki a háta mögül egy nyílásból. Ahogy végignéztem rajta, másnak tűnt, fehér köpenyét fekete estélyire cserélte, hosszú uszályos ruha volt, tollakkal díszítve és nem tagadom kellemes látványt nyújtott. - Sajnálom, hogy várnod kellett! - válaszolni akartam, de nem bírtam, nem jött ki hang a torkomon. Semmit sem értettem. Tátogtam, mint a partra vetett hal. - Nem tudsz beszélni - vigyorodott el a nő. A homlokomat ráncolva, döbbenten néztem rá. Elnevette magát, rettenetesen éles kacaja volt olyan, amivel poharakat lehet törni. - Elfeledtem, hogy először fel kellene világosítanom, hogy mi is történt veled. Rövid leszek. - Beletúrt a hajába, majd pár tétova lépést jött előre, mint aki attól fél, hogy megtámadják, nekem azonban eszem ágában sem volt akár csak megmozdulni sem, ültem a földön törökülésben, miközben azon töprengtem, hogy a fenébe történhetett mindez. - Meghaltál - suttogta miközben leguggolt elém. Elképedtem, mintha pofon vágtak volna. Szívem szerint, torkom szakadtából üvöltöttem volna, de ez lehetetlen volt.
   Először arra gondoltam, hogy én vagyok az akinek elment az esze. Hevesen tiltakozni kezdtem, de csak a szám mozgott, a lány mindezen rettenetesen jól mulatott végtére is, Ő értette a helyzetet helyettem is. Mikor feladtam, a kétségbe esett próbálkozásomat, hogy megszólaljak ránéztem, egészen közel volt hozzám, előttem ült, alig pár centire. Hosszú szempillái árnyat vetettek arcára, szeme még mindig fekete volt. Vettem egy mély levegőt, de mélységes fájdalmat éreztem, összeszorított szemmel torzult arccal fújtam ki az oxigént.
- Csak óvatosan - nyújtózott ki - csupán arról van szó, hogy neked, már nem kell levegő, amit teszel nem más, mint egy ösztönös cselekvés, mely még nem veszett ki teljesen, ha nem veszel levegőt sem lesz bajod, elvégre halott vagy. Így lesz ez az evéssel is, meg minden mással is - hirtelen témát váltott. - Ez a hely, ahol vagy a Lebegő, arra szolgál, hogy a magad fajta itt kezdje meg a túlvilági létet, azonban, amint belépünk a Purgatóriumba, már más lesz a felállás, az ugyanis három részből áll. A várakozóból, a tájolóból és a lélekvesztőből. Az első kettő olyan lesz, mint egy második otthon, de a harmadikat nem szeretném, ha látnád. Az Lilith úrnő rezidenciája. Ahova megyünk, nem más, mint a várakozó. Ott vár ránk Eve, és átvesz tőlem. Ne feledd, hogy minden rajtad múlik.- kétkedve fogadtam a szavait. - Látom, nem hiszel nekem, nem is kell, majd megtapasztalod.
  Teljesen biztos voltam benne, hogy egy örülttel vagyok egy szobába, és egy pillanatig átsuhant az agyamon, hogy ez az agyhalott nőszemély valahogy elrabolt, beadott nekem valamit, és most azért nem tudok beszélni, érdekes helyzet volt, és némiképpen élveztem is. Bár a nő egyetlen szavát sem hittem el, kíváncsian néztem rá, hátha megszabadulhatok tőle. A drog hatása, nem sokára kiürül a szervezetemből és fordul a kocka.
- Helyes - szólt, majd feltápászkodott. - Üdvözöllek, a Halál második állomásán! Jelenleg szellem vagy. Viszont a közhelyek elkerülése érdekében közlöm, nem tudsz itt maradni. Senki sem maradhat itt, csupán a kopogó szellemek. Ők elutasítják az ajánlatot, elkárhoznak, és visszajárnak rongálni. A harmadik állomás egyben az utolsó, ha Listásként belépsz a Purgatóriumba. Ehhez azonban meg kell tenned valamit. Ez egy nagyon fontos dolog, és csak akkor lesz még egy esélyed, ha teljesíted a próbát. Megértetted? - helyeslően bólintottam, majd felálltam. - Remek! Tudnod kell, hogy ez a feladat nem mindennapi lesz, amit odabenn tapasztalsz az mindenen túltesz, amit eddig láttál. Csak akkor vállald, ha készen állsz rá!
     Kíváncsian meredtem rá. Nem tudtam, mit akar kihozni ebből az egészből, és mikor kérdésre emeltem volna a szám, akkor döbbentem rá, hogy nem is tudok beszélni. Összezavarodtam, már nem is voltam biztos benne, hogy ez a porcelánbabaszerű nő bedrogozott, belegondolva kicsit furcsa lett volna, amint egy törékeny nő kivonszol egy száznyolcvan centis srácot, aki ráadásnak eszméletlen, már maga a gondolat, is kiakasztott, már pusztán a gondolat is.
- Ha te is Listás leszel, olyan lesz, mintha drogoznál, mindennél jobban vágyni fogsz erre a hatalomra, viszont ehhez túl kell esned az első próbán. Amint végeztél, hidd el máshogy fogsz mindent látni. Készen állsz? - tétován bólintottam. - A feladat roppant egyszerű. Azon az ajtón, melyen én bejöttem te kimész, Te  találkozol ott valakivel, a múltadból. Tudnod kell, mindennek ára van, akár ezzel megváltoztathatsz egy életet, de ha elbuksz, csupán egy leszel a kopogó szellemek közül.
   Elindultam a fényforrás felé. Irreális volt az egész, én ugyanis sosem  hittem a vallásban, vagy efféle marhaságokban, a  saját keresztelőmre sem mentem el, azonban egyszer élünk alapon kimentem azon az ajtón.  Egy folyosón találtam magam, mely a semmibe vezetett, sötét és hideg volt, nyomasztó csend borult Rám, ráadásul az ajtó melyen bejöttem köddé vált. Így nem maradt más hátra, mint előre.
  A folyosó, végtelennek tűnt, ajtók nyíltak kétoldalt, de mindegyik be volt deszkázva. Felettük kis ovális lámpák voltak fehér tartókban melyen rácsok voltak, amitől halvány derengésben úszott a folyosó. Aztán megláttam Őt. Nem tudom ki volt, csupán egy sziluett látszódott, de utána futottam. A lámpák pislogni kezdtek, ahogy közeledtem az alak felé, már majdnem utolértem mikor hirtelen a hátunk mögül szél támadt. Ő megtorpant.
- Te vagy? - suttogta.
- Én - mondtam tétován, ám magam is meg voltam lepve, hogy tudtam beszélni, hallani a saját elgyötört hangomat. - Annyira sajnálom!
- Tényleg? És mégis mit? Hogy meghaltál vagy, hogy elárultál olyan galád módon?
- Tudom, szemét voltam, hogy akkor nem álltam ki melletted.
- Mond, szerettél valaha? Csak egy kicsit? - kérdezte, miközben könnybe lábadt a szeme.
- Mindig is te voltál a kakaós csigám közepe - feleletem, de mikor magamhoz akartam ölelni, hirtelen eltűnt minden, és én megint a sötétben voltam a Fekete Szeművel.
- Mily drámai volt... Kár, hogy nem maradt még.
- Ez meg mi a fene volt? - tudakoltam a Fekete Szeműt.
- Egy vizsga, amin csúfosan megbuktál - mondta gúnyosan, elképedve álltam. - Igazság szerint, van egy kis beleszólásom ebbe, és annyira tetszett az a kakaós csigás rész, hogy döntésre jutottam, szóval átmentél, de nagyban hozzájárult ehhez a jóindulatom is.  - Az ajtó újra kinyílt én pedig beléptem egy rideg koszos helyiségbe.
- Mi ez a hely, démon? - kérdeztem.
- Ez sértésnek szántad? Nem vagyok démon Kaszás vagyok. Ruth a Kaszás. Nem démon - sértődött meg. A kamra ajtaja bezárult. Majd égető érzés fogott el, mintha valami belülről égetne, a csontjaim hangosan reccsentek, a fájdalom átjárta a testemet, azt hittem elhamvadok. A fájdalomtól összegörnyedve feküdtem a földön. Próbáltam tűrni a fájdalmat, de nem sikerült, ott feküdtem magzatpózban a padlón, miközben a számból vér folydogált. Nem sokkal később kinyílt az ajtó és egy fickó topogott benne.
- Jól mulattál? - kérdezte Ruth papír tömböt szorongatva. - Nem sokára te is Listás Lélek leszel. Gratulálok!
Mormogott valamit, valami furcsa számomra ismeretlen nyelven, majd egy vérvörös kapu emelkedett ki a földből koponyák díszítették, édeskésen savanyú szag áramlott belőle, és mikor Ruth befejezte a mormolást fekete örvény jelent meg, majd elkezdett beszívni.
   Az arcomra érkeztem, arra vártam, hogy láva tenger közepén égő testeket látok, ehelyett inkább egy hotelhez hasonló recepció szerű valami előtt találtam magam, hosszú sor állt, szinte nem is láttam a végét. Szememmel Ruth-ot kerestem, de nem találtam, elveszettnek érzettem magam miközben a fejem úgy zakatolt, mintha egy tehervonat hajtott volna keresztül rajtam újra meg újra.
- Fájdalmas dolog az átváltozás. Még nincs készen teljesen a metamorfózisod, de mire Eve elé kerülsz... - hallottam a hátam mögül egy furcsa, idegen hangot, amitől a hideg futkosott a hátamon.
- Ki a fene vagy? - érdeklődtem, amolyan chicagói stílusban. A hang gazdája egy férfi volt, fekete hajú barnás szemű nálam egy fél fejjel magasabb volt - s bár én magam sem voltam kicsi a magam 189 centijével, ez az ipse nálam is túltett - pimaszul vigyorgott rám.
- Csupán valaki, aki segíteni akar egy kaszását vesztett kis Listásnak - minden egyes szavából csak úgy facsarni lehetett a rossz indulatot, szívem szerint a földbe döngöltem volna a rohadékot, de nem tettem meg. Fogalmazzunk úgy, kellett valaki, aki elmagyarázza, mi is történik velem pontosan, mert Ruth kis történetét nem hittem el. Ha ez is egy jól irányzott tréfa, amit Rick vagy Matt talált ki, hogy így, induljon az évem, jól helyben hagyom őket. Máskor is volt rá példa, hogy megvicceltek, most miért lenne kivétel?
- Csupán Valaki, elmondanád, hogy hol a pokolban vagyok? - tettem fel a kérdést. A srác, aki talán egy vagy másfél évvel volt nálam idősebb, elmosolyodott.
- Hát ez nem a Pokol barátom, abban biztos lehetsz. Amúgy a nevem Judas - nyújtotta felém a kezét, melyet én elfogadtam. Szorítása közepesen erős volt, már-már a nagyon erős határait súrolta. Olyan kéz fogás volt, melyben nem a magabiztosságát, vagy az abból fakadó örömét fejezte ki, hogy megismert, hanem, hogy Ő felettem áll.
- Damien vagyok!
- Ki a Kaszásod, aki csak így itt hagyott a Metamorfózisod kellős közepén? Az ilyet le kellene fokozni...
- Hogy őszinte legyek, nem hagyott el Ruth - mondtam. Bár nem kedveltem a Fekete Szeműt, ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból, elvégre ez csak egy színjáték kis része.
- Szóval Ruth volt, a te kis "Őrangyalkád"?  - nevetése hisztérikus volt, és mikor abbahagyta kitörölt a szeméből - egy szerintem nem is létező - könnycseppet, majd lehervadt a vigyora.
- Mi ennyire vicces? - hallottam Ruth hangját. Hosszú ruháját, egyszerűbb darabokra cserélte, majd megragadta a karomat, és elkezdett ráncigálni. - Jobban teszed, ha nem állsz szóba ilyen link alakokkal, mint Judas, a végén még megütheted a bokádat.
- Oké anyu, de már nem vagyok két éves. Egyedül is el tudom dönteni, kikel beszélek és kikel nem. Huszonhét éves vagyok az istenért.
- Ide figyelj Wolf - szólt, miközben megállt és csípőre tette a kezét - ez nem vita tárgya! Nem akarok, ünneprontó lenni, de amíg itt vagy én vagyok a főnök és azt teszed, amit én mondok. Istent pedig ebbe ne keverd bele, mindenkinek jobb lesz. Amúgy sem állíthatlak be a sorba, mert nem vagy rá alkalmas, tudod azok a bizonyos utak, mégsem annyira kifürkészhetetlenek!
- Már megbocsáss, de egy kukkot sem értek! - mondtam szemrehányóan. - Mi a fenéért beszélsz rébuszokba?
- Itt semmi talány sincsen. Csupán nem akarod felfogni, hogy meghaltál. És amíg el nem fogadod, ezt az igen fontos tényt, sosem állhatsz be abba a nyomorult sorba. Lehet neked nem fontos, de nekem igen is az. Azt hiszed, ez az egész csak valami aljas vicc, de hidd el, hogy nem az. Azon a Szilveszteren az a kocsi elgázolt és te meghaltál.
- Ez nem igaz! - kiabáltam rá. - Tudom, hogy csak egy aljas vicc, amit valamelyik gyökér talált ki. Mit tettél a poharamba?
- Neked elment az eszed - dühöngött - Azt hiszed, hogy ez egy kibaszott játék? Nem az, szerinted hülyeségből tépem itt a számat? Mit gondolsz, ki a fene vagy, hogy engem gyanúsítgatsz? - Néha nem értem az embereket, a nőket meg aztán pláne nem, és ez alól Ruth sem volt kivétel. Vele kapcsoltban, nem csak az észjárását nem tudtam mire vélni, de ez az egész szituáció borzalmasan kusza volt. Úgy éreztem magam, mint egy idióta. Sosem hittem a spirituális maszlagban, aztán jön egy fekete szemű ápolónő, aki azt állítja, hogy meghaltam.Ez egy jól kitervelt színjáték része, ebben biztos voltam.
- Mutass egyetlen egy bizonyítékot, hogy elhiggyem, tényleg igaz amint mondtál. Hogy meghaltam, és nem csak valami ízléstelen vicc az egész.
- Már vártam, hogy ezt kéred tőlem.
      Újabb díszes ajtó, amin már meg sem lepődtem, mikor beléptem az érdekes helyiségbe önkéntelen mosolyra nyílt a szám. Fekete-piros járólap, piros - amolyan színházi - függönyök és egy tükör, arany kerettel.
- Bemutatom a Tájolót. Tudom, hogy nagyon szentimentálisan fog hangzani, de elmegyünk a temetésedre. A Tájolót már évszázadok óta használjuk. Ismered a Deja Vu-t? Szóval, néha van, amikor azt hitted, hogy megtörtént valami. Igazából azokra a dolgokra tekerjük vissza. - Valami élesen belém hasított, mint akkor a kamrába, és ha nem lett volna ott Ruth biztos a földre zuhantam volna. Ám szerencsére ott volt, és elkapott, nő létére erősebb, mint gondoltam simán megtartott, ráadásul még csak meg sem izzadt. Görcsösen próbáltam, valami másra gondolni, ellenállni a fájdalomnak.
- Az Istenért, Damien ne ellenkezz már, kérlek! Hidd el, hogy Neked lesz jobb- mondta aggodalmasan, miközben a vállamat fogta. A fájdalom enyhült, és pedig izzadtan, zihálva meredtem rá, miközben letöröltem a vért a számról.
- Blabla... inkább temetkezzünk - Igaz Ruth csúnyán nézett rám, de ez zavart a legkevésbé.
- A lényeg, hogy Féllénynek vagy a felemelkedésed előtt kell lenned, hogy beindítsd. Érted? Semmit, ismétlem semmit nem tehetsz egyedül. - hatalmas lelkierőre volt szükségem, hogy ne röhögjek. A tükör előtt és hirtelen megláttam a St. James temetőt. A sírkert csak egy volt, azok közül a helyek közül, amit imádtam. Régebben egy banda a DevilCreek tagja voltam. Beavatási szertartáson itt kellett eltölteni egy éjszakát. Eléggé félelmetes hely, még nappal is, éppen ezért szerettem ide járni. S miután a Creek kinőtte magát, én is léptem...
Talán örökké ott álltam volna a tükör előtt, ha Ruth nem adott volna egy jól irányzott lökést. A temető komorságát betöltötte a harang szava. A tömeg, melyben látni véltem anyámat elindult előre, miközben a haverjaim egy koporsót cipeltek, mint valami rossz filmben. Havazott. Hatalmas pelyhekben hullott alá, és a földre fagyott. Sírás törte meg a csendet, mely a harang elnémulása okozott. Közelebb mentem a sírhoz, melyet körbe álltak. Egy fej fa és egy kiásott gödör, s a sírba leengedő furcsa tákolmány, melyen egy fekete koporsó helyezkedett el. A barna keresztet közelebbről is megvizsgáltam.
- Ez valami vicc? - kérdeztem Ruthot, aki csak a fejét rázta. A fej fán ugyanis az én nevem volt, és az a röpke, huszonhét év, amit leéltem.
  - Fájdalmas elveszíteni egy embert, főleg, ha az ilyen fiatal - kezdte egy számomra ismeretlen ember a beszédet, hosszú ősz haja és szakálla volt, vizenyős kék szeme, kicsit hasonított a mikulásra. -Damien Wolf csupán egy volt azok közül, aki élvezni akarta az életét. Sok terv, cél meghiúsult, azon a  végzetes decemberi délutánon. Persze Damien küzdött, de az Úr csupán ennyit adott neki...
Émelyegtem, forgott velem a világ és egy pillanatra, azt sem tudtam hol vagyok, minden elhomályosodott. Egy pillanatig, de csak egyetlenig tényleg megfordult a fejembe, hogy tényleg meghaltam, hogy ez az egész tényleg igaz. Hirtelen ültem fel, már nem a temetőben voltam. Egy szőnyegen ültem, valami szoba közepén, kicsi helység volt, fekete falakkal és rácsos ablakkal. Nem sok bútor voltam körülvéve, abban azonban biztos voltam, hogy egy kandalló előtt ülök. A fejem még zúgott és fájdalmaim voltak, és ebből tudtam, hogy élek. Hiszen, ha halott lennék, akkor nem érezhetnék semmit.
- Felkeltél? - kérdezte Ruth. - Azt hittem elbuktam, de úgy látszik tévedtem.
- Másban is tévedtél már - mondtam, miközben feltápászkodtam. - Hol az ingem? - kérdeztem, végignézve hiányos öltözetemen, a Kaszás felnevetett. - Ott - mutatott a sarokban egy pontra.
- Kösz - mondtam foghegyről, majd belebújtam az ingembe, és félre is gomboltam. - Szétmegy a fejem - mondtam inkább magamnak, mintsem neki.
- Azért, mert görcsösen ragaszkodsz az életedhez. Tudod, mindenki, aki itt él megőrzött egy-két dolgot az életével kapcsolatban, érzelmeink megmaradnak, hiszen ezek a mi kincseink, olyanok nekünk, mint a gyermekeink. Éppen ezért van szükségünk rájuk, csakhogy be kell látnod, hogy meghaltál, közénk tartozol, olyan vagy, mint mi. Tudom, hogy nehéz, főleg, hogy nem mindig fogalmaztam pontosan, de azért fogadd el a tényt, hidd el jobb lesz. Miért nem bízol bennem?
- Tehát meghaltam? - néztem rá, miközben, miközben újra gomboltam a fehér ingemet - Azt hiszem igazad van, nem tudom mennyi ideje vagyok itt, de még nem voltam éhes, pedig engem nehéz lekörözni evésben, ráadásul a vérem keserű, nincs benne az a jellegzetes fémes íz. Amúgy, ha elfogadom, hogy alulról szagolom az ibolyát, nem fog ez a kátrányszerű szar ömleni a számból?
- Nem - felelte nemes egyszerűséggel.
- Remélem is, mert nem bírnék ki még egy napot. Tudod mit, elfogadom, hogy meghaltam, ha beismered, hogy világrengető buli lesz!
- Akkora barom vagy! - nevetett Ruth. - Már csak annyi a dolgod, hogy metamorfálj...
- Uram Atyám, Ruth, van egyáltalán ilyen szó?
- Gyere nagyfiú, indulnunk kell, mert különben Eve szét rúgja a hátsónkat, ha nem állsz be a sorba. Út közben elmagyarázom, hogy mi lesz veled.
   Félelem fogott el, úgy nőtt körül, mint valami gyomnövény. Eddig szabadulni akartam, a Fekete Szeműtől, most pedig félek, hogy egyedül hagy, hirtelen azonban nyugalom öntötte el a testemet, a lábam megemelkedett a talajról. Az érzés ami körül vett, valami földöntúli nyugalom volt, mely teljesen a hatalmába kerített, éreztem, ahogy a bőröm bizsereg, mint amikor az első tetkómat varrattam fel. A tágas folyosón találtam magam, abba az előtérbe. Egy érdekes nő állt előttem. Barna haja a válláig ért, kék szemei nyugalmat, és biztonságot árasztottak. Kellemes arca volt, bár olyan fehér bőrrel áldotta meg az ég, hogy szürke ruhájában csak egy jelentéktelen senkinek hatott.
- Damien Wolf? - nyitotta szólásra a száját, én csak erőtlenül felé biccentettem. - A nevem Eve, és szeretnék segíteni rajtad, hiszen látom, mennyire el vagy veszve. Lerí rólad, hogy nem fogadtad el a tényt, hogy átléptél erre a síkra. Nehéz eset vagy, viszont a metamorfózisod kellős közepén nem hagyhatunk cserben.
- Mit akar ez jelenteni? - kérdeztem.
- Hogy szükséged van a segítségre, hogy megértsd mire van szükséged.
- És mire van szükségem? - Eve megfogta a kezem, és elhúzott egy ablakhoz. Anyámat láttam, fekete ruhában volt, arcát könnyek áztatták, miközben buzgón imádkozott. Sohasem feltételeztem róla, hogy ezt tenné, ha meghalok. Anyámmal nem jöttem ki túl jól, s miután televarrattam a testemet tetoválásokkal, úgy vélte, az a Damien Wolf, akit Ő szült már nincs többé, és most ott ült kedvenc karosszékében, és az asztalra helyezett fényképemhez beszélt. Sosem tenne ilyet, ha életben lennék.
- Erre - hallottam Eve hangját. - Most már készen állsz, hogy megtudd, mi is történt azon a végzetes decemberi napon.
    A bőröm alatt a csontok, mintha megmozdultak volna. Belülről már sebesre rágtam a számat, de nem éreztem sem a vér sem annak a kátrányos valaminek az ízét, mint korábban.Helyette csak üresség fogott el. Életem filmje lassan lepergett előttem, és nekem kétszer is át kellett élnem ugyanazt a rettenetet, rá kellett döbbennem, hogy mindent elrontottam, hogy szinte csak rossz döntést hoztam.
- Mit szólnál, ha lenne lehetőséged, hogy újra dönthess?
- Elfogadnám - feleltem.

2016. június 1., szerda

Prológus - Avagy, a vég kezdete

   Az élet nem más, mint egy nemi úton terjedő, halálos betegség. Ami a megfogantatásunk és a halálunk között történik, az az életünk. Hát akkor miért ne élvezzük? Én ki akartam élvezni, minden egyes percét. Örülten és szabadon. Mindenem meg volt, haverok, nők, bulik, és a fékevesztett vágyam az adrenalin után. Minden legálisat kipróbáltam, hogy érezzem azt a bizsergést, a halálfélelmet.
    Bár érdekelt a halál, nem akartam meghalni, úgy voltam vele, hogy csak egy lehetőségünk van kiélvezni a dolgot, ha már meghaltam kimaradok a legjobb bulikból. Akkor még nem sejtettem, hogy az évszázad legjobb bulija maga a halál.
     Mindenki arra gondol, hogy idősen és betegen hagyja el a földi életét, és átlép egy olyan asztrális síkba, vagy tudom is én hova, én azonban úgy voltam vele, hogy addig kell eltávoznom, míg fiatal vagyok, természetesen nem ön kezűleg akartam véget veti, ennek a rettenetnek, amit életnek hívnak. Túl büszke ember voltam, hogy csak úgy megszabaduljak tőle akármennyire irritáló is legyen.
    Szilveszter volt. Hideg fuvallat érkezett, és hóra is számíthattunk. Úgy volt, hogy haverokkal töltöm a napot, bulizni mentünk volna. A hó szállingózni kezdett, mikor kiléptem a bolt kapuján, hirtelen csapott meg minket a hideg, így feljebb húztam a cipzárt a kabátomon és vártam a haveromat, és annak a barátnőjét. Ott álltunk az út szélén, a már-már viharos hóesésben, nem túlzok ha azt mondom, elviselhetetlenül fáztam, és csak haza akartam érni. Rossz érzés fogott el, ahogy ott álltunk hárman az út szélén, Aaron Ronell és a barátnője Medlyn Hampton éppen smároltak, már vagy tíz perce. Rohadtul idegesített a cuppogásuk és szívem szerint otthagytam volna Őket. Nem tudom miért nem tettem meg, talán mert annyira szerencsétlenek és igénytelenek voltak és olyan nevetséges látványt nyújtottak együtt, hogy megérte a szenvedést. Aaron, egy fejjel volt alacsonyabb, mint én, felzselézett ecsetfejű, magát menőnek látó srác volt, pattanásokkal és hatalmas bozontos szemöldökkel, kockás hasát, eltakarta az a rengeteg hamburger, melyet nap, mint nap zabált. A haveri társaságunk bohóca volt. Ő volt az a szerencsétlen, aki nem ivott a bulikon, csakhogy haza tudjon vinni. Medlyn sem volt, egy szépségkirálynő. Tudom, nem szép, ezt mondani egy lányról, de kifejezetten rusnya teremtésnek született, akit talán csak az apja, na meg Aaron látott szépnek. Hosszú hullámos haja mely csimbókokban omlott a vállára, gusztustalanul zsíros és kócos volt, kicsit kancsalított, ráadásnak kövér volt, de a csúnyábbik fajtából. Mi azonban, úriemberek módjára, csak a háta mögött gúnyoltuk, meg ha totálisan be voltunk állva. Medlyn azonban nem vette sértésnek. Talán ez volt, az egyik legjobb tulajdonsága. Semmin nem tudott megsértődni.
     Szóval ezekkel álltam én, arra várva, hogy a kamionok és autók elfogyjanak, persze egyszerűbb lett volna elsétálni az alig száz méterre lévő gyalogátkelőig, de Damien Wolfot, nem olyan fából faragták. Amióta az eszemet tudom, sosem használtam 'szabályos' átkelőhelyet. Minek? A hó jobban esett, a kezem már kékre fagyott, és mérgesen szitkozódtam, hogy miért nem akarnak elfogyni a kocsik. Aztán egy piros kamionost megszállta a karácsony szelleme, hiszen bal oldalról érkezett és megállt nekünk és a jobbról jövő fehér dupla kamion is úgy vélte, hogy megszabadít a cuppogás további hallásától és átengedett.
- Átengedtek - kiabáltam oda a párocskának.
- Akkor menj! - szól Aaron. Túl flegma volt, én pedig vérig sértődtem. Az járt a fejembe, hogy kiverem a fogait, utáltam hogyha lekezelően beszéltek velem, és Aaron azt hitte, mindent megtehet, mert van nője. Már régóta érett neki, egy alapos verés, és a ma esti buli remek lehetőség volt erre, leléptem a járdáról, hirtelen fékcsikorgásra lettem figyelmes. Jobb oldalról az ott álló hatalmas fehér kamiont, kielőzte egy szintén fehér autó. Láttam a fényszóróit, azt hittem gyorsabb leszek, mint a kocsi. Átvillant az agyamon, hogy mi van, ha megállok előtte? Ha elüt és esetleg meghalok?
   A fülembe hallottam a saját szívem dobogását, s ez elnyomta a körülöttem lévő hangokat. Olyan volt, mintha lelassult volna az idő, mintha az útnak sohasem lenne vége. A dobogáson túl hallottam Medlyn kiáltását:
- Vigyázz Dam! - és minden elsötétült. Mint amikor az ember álmodik. Nem éreztem fájdalmat és nem is féltem. Hallottam hangokat, valaki kérte, hogy hozzanak egy takarót, édesanyám hangját is hallottam, nekem beszélt, a szavak eljutottak hozzám, de az értelmük már nem, mindazonáltal bőszen válaszolgattam a feltett kérdésekre. Hihetetlen, de nem éreztem fájdalmat, pedig valaki határozottan lefogott így fel sem bírtam kelni. Az adrenalin, ami már-már barátként üdvözölt, jótékonyan hatott rám. Csukott szemmel válaszoltam, a talán fel sem tett kérdésre.
- Be kellene rakni a mentőbe - hallottam egy erőteljes férfi hangot, valahonnan a távolból. - Fiam, kicsit megemelünk, aztán felrakunk egy felfújhatós hordágyra. Ne mozogj!
- Nem szokásom. - Hogy mire válaszoltam? Nem tudom. Éppenséggel vártam, azt az úgynevezett vakító fényt, vagy a testen kívüliséget, de hoppon maradtam. Sem fehér fény, sem alagút nem volt, csupán az adrenalin múló hatása, és a fájdalom maradt. Éreztem, ahogy kicsit elfordítanak, majd megemelkedem a földről. Először, azt hittem repülök, aztán újra kemény felületen éreztem a hátamat.
- Most felfújjuk, ne ijedj meg! - hogy erre mit válaszoltam, vagy mondtam-e rá valamit, arra nem emlékszem. Talán soha nem is fogok rá. Hallottam, amint a mentő ajtaja becsapódik, ahogy felbőg a motor. Elindultunk. Azt hittem egyedül maradtam, de nem így történt, meghallottam anyám hangját. Nyugtatni próbálta saját magát, hiszen én olyan nyugodt voltam, mint egy hulla. A szám kiszáradt, a fájdalom elviselhetetlenné vált, de nem szóltam ezekről. Nem akartam még nagyobb gondot okozni. - Bekapcsoljuk a szirénát, de ne ijedj meg, nincs nagy baj, csak előbb akarunk a kórházba érni - szólt a hang.
    Engem azonban csak az foglalkoztatott, ha semmi gond nincs, miért kell igyekezni? Aztán újra megvilágosodtam, biztosan hamarosan zár a kórház. Nem tudom, hogy meddig tartott az út. Teljesen lefoglaltak a gondolataim, melyek a kórházi koszt körül forogtak. Finnyás révén, csak azt eszem meg, ami a fogamra való, és a zacskós sós leves, és a száraz piskóta valamilyen pudingszerűvel leöntve, nincs a kedvenceim között. A zselét meg kifejezetten gyűlölöm.
     Ahogy kinyitottam a szemem, egy plafonra lettem figyelmes. Valami váróteremben voltam. CT-re vártam, miközben anyámmal aláírattak egy papírt, valami kontrasztanyagról. Nem mintha érdekelt volna, csak bosszantott, hogy huszonhét éves vagyok, és anyámmal iratnak alá mindenfélét, ahelyett, hogy megkérdeznének. Nyűgös voltam. Haza akartam menni. Mindazonáltal aludni szerettem volna.
- Damien Wolf? -  hallottam, egy kedves női hangot. Feléje fordítottam a fejem. Egy barna hajú, alacsony nő állt mellettem. Fekete szemében, mintha saját lelkemet láttam volna. Erőtlenül bólintottam. - Nyugodjon meg, minden rendben lesz! - kezét az enyémre helyezte. Érthetetlen fáradság nehezedett rám. Behunytam a szemeimet, és pihentem. A nővér, mert gondolom az volt, szavai visszhangoztak a fülemben; '...minden rendben lesz!' 
  Félelem járta át a testemet. Fel akartam ébredni. Elképzeltem, ha kinyitom a szememet, a szobámba leszek a feketére festett falak között a modern fekete-fehér bútorok között, és éppen egy befejezetlen nonfiguratív, minta pislog rám az egyik falamról. Ám, akárhogy próbáltam kinyitni a szememet, nem tudtam. Hatalmába kerített valami, amitől nem tudtam szabadulni.
    Ébrenlét és az álom határára kerültem. Mindent hallottam, ami körülöttem történik, éreztem az illatokat, de nem láttam semmit. Hatalmas feketeség uralta az elmémet, és nem tudtam szabadulni a félelemtől. Tudtam, hogy meg fogok halni. Éreztem a halál csípős leheletét. Nagy dilemmához érkeztem. Adjam fel? Vagy küzdjek tovább? Éljek, egy olyan életben melyet elcsesztem, és már nem tehetem jóvá?
   Az újév, mindenkinek mást jelent. Sokan elmennek, hogy berúgjanak és vannak, akik már nem érik meg az új évet. Hallottam, ahogy az éjszakás nővér benyit, ahogy kinn zene szól, ahogy a petárdák robbannak, ahogy a parádézó kisgyerekek vagy éppen felnőttek papírtrombitát fújnak. Hallottam ahogy a tömeg visszafelé számol, ahogy az első tűzijátékok robbannak, és hallottam egy hosszú sípoló hangot. Csend lett. Bosszantó. Mély. Fülsiketítő csend. Magány telepedett rám. Egyedül voltam valahol a sötétben.
   Hiszen a létezés arról szól, hogy megszületsz, élsz és a végén meghalsz. Hogy mi várt rám? Az évszázad legjobb bulija, amibe érdemes volt belefogni.